Cozumel szigetén mindenki a turizmusból él. Híres korallzátonyai miatt rengetegen jönnek ide búvárkodni és maja romokat is lehet találni a szigeten, ezért a nagy tengeri cirkálóknak is kedvelt megállóhelye. Minden nap legalább 2-3 ezer turista érkezik csak ezeken a hajókon.
Engem leginkább a papírom megszerzése érdekelt, így már csütörtök reggel 11 körül az első merülésemet csinálhattam az oktatóval a Paraíso recife-nél (paradicsom zátonynál). Eleinte le-fel lifteztem, mert nem mindig ürítettem ki teljesen a tüdőmet, és nem tartottam be a búvárkodás legelső szabályát: mindig folyamatosan kell lélegezni, és soha nem szabad visszatartani a lélegzetet.
A hosszú út és az első búvárlecke kellőképpen elfárasztott, így délután nem volt nehéz aludni egy nagyot. Este San Miguel főterén néztük a Hanal Pixán alkalmából rendezett programot, és találkoztunk sok édességet kunyizó gyerekkel is, de sajna erre nem voltunk felkészülve. Később egy turisták által kevésbé ismert helyen (értsd: nem volt tele sok hangoskodó usákkal) remek arrachera taco-t és finom sört fogyasztottunk.
Másnap fél nyolcas kelés után indultunk merülni (én természetesen csak sznorkelezni), délután pedig a második búvárleckém következett. A felszínről is sok érdekeset láttam, de azért evett a sárga irigység, hogy én nem mehetek. Út közben több búvárhajó mellett is elhaladtunk, láttunk rengeteg sznorkelező embert, volt sok üvegaljú csónak. De ezen azért komolyan meglepődtem:
Mivel a második órán teljesítettem minden feladatot, így már csak az írásbeli maradt hátra, amit este 7 körül sikerrel vettem, így megkaptam az ideiglenes papírt arról, hogy búvárkodhatok.
Este nehezen tudtam elaludni, vártam a másnapot és az első igazi merülést. Amikor kiderült, hogy először 30 méterre megyünk, a túravezető ódzkodott kissé, de végül beadta a derekát, és kipróbálhattam magam.
A hely neve Santa Rosa fal, 15 méteren volt a fenék, és onnan ereszkedtünk tovább a fal mellett, aminek az alja valahol nagyon mélyen van. Körülbelül 30 méteres mélységben utaztunk a fal mellett, köszönhetően a meglehetősen erős áramlatnak. Lefelé menetben volt egy kis problémám, mert a maszkom elkezdett nagyon csúnyán beázni felülről, de szerencsére a túravezető felajánlotta az övét, amivel már nem volt semmi problémám. Most jön néhány víz alatti kép, amiket nem én lőttem.
Ez az ezüst színű hal mindenhova követte a ráját:
Ez az angyalhal rendkívül barátságos volt:
Ő vajon mit csinálhatott? (persze vaku nélkül nem látnánk pirosnak):
Micsoda színek! Lámpa vagy vaku nélkül pirosat és sárgát ilyen mélységben már nem érzékelhetnénk:
A második merülés 15-18 méter körüli mélységben volt, ez volt a Bolones de Chankanaab.
Itt is minden nagyon rendben volt:
Összesen körülbelül másfél órát voltunk a víz alatt. Nekem rendre túl hamar elfogyott a levegőm, így korábban kellett feljönnöm. Sajnos még nem szoktam le a kapálózásról, és túl sok levegőt fogyasztok feleslegesen emiatt.
Délután 4 felé még elindultunk megnézni a sziget keleti partját is. Sajnos elég hamar ránkesteledett, és megtaláltak minket a szúnyogok is.
Valahol arrafele van Magyarország:
Ez meg egy szép naplemente:
A kompmenetrend furcsaságainak köszönhetően vasárnap kora hajnalban indultunk el visszafelé. Mivel rengeteg időnk volt, így útbaejtettük Tulum-ot is, de erről majd legközelebb.
